Magyarországot 1946. január 19-én hagyta el az első, elüldözött német lakosokat Németországba szállító vonatszerelvény, és ezzel vette kezdetét a hazai svábságnak a kollektív bűnösség elvén alapuló kitelepítése. A magyarországi németek elhurcolásához a szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciáján meghozott döntés szolgált jogalapul.

Potsdam szentesítette az erőszakos kitelepítéseket

A győztes nagyhatalmak a második világháborút lezáró potsdami konferencia végén abban állapodtak meg, hogy a Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét "szervezett és humánus módon" át kell telepíteni Németországba, arányosan osztva el őket valamennyi megszállási övezet között.

Az 1945. július 17. és augusztus 2. között Potsdamban megtartott konferencián a győztes nagyhatalmak képviselői, Harry S. Truman amerikai elnök, Clement Attlee brit miniszterelnök, és Joszif V. Sztálin szovjet pártfőtitkár

elsősorban Németország sorsáról tanácskoztak,

de terítékre került Olaszország, Ausztria, Lengyelország, Magyarország, Finnország, valamint Bulgária és Románia sorsa is.

A konferencia megkezdésén még Winston Churchill képviselte Nagy Britanniát, ám a brit háborús kabinet öt évig hivatalban volt fejét július végén a választásokon győztes Munkáspárt új miniszterelnöke, Attlee váltotta fel.

A konferencia zárónyilatkozatában a három nagyhatalom – elsősorban Edvard Benes (1945. október 28-tól csehszlovák köztársasági elnök) szovjetek támogatta erőteljes „lobbizásának" köszönhetően - hozzájárulását adata, hogy Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország kitelepítheti német nemzetiségű állampolgárait.

Szovjet ügynök volt a kollektív bűnösség legfőbb szószólója

Benes, emigráns csehszlovák politikusként a nemzetiségi alapú kitelepítés kérdését először 1943 decemberében, vetette fel Moszkvában.

Edvard Benes, aki az 1938-as müncheni paktum, illetve Csehszlovákia 1939. március 14-én történt német megszállása után egyre inkább a kommunisták és a Szovjetunió felé orientálódott, tervéhez megszerezte Sztálin támogatását is.

Benes erős szovjet elkötelezettsége egészen 1938-ra nyúlt vissza. Pavel A. Szudoplatov NKVD (később KGB) tábornok, aki a második világháború idején a szovjet elhárítást irányította, Special tasks. The memoirs of an unwanted witness – A Soviet spymaster című memoárkötetében megírta, hogy Benes 1938-tól a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt, akit a német megszálláskor az NKVD mentett ki Londonba, ahonnan később Moszkvába távozott.

Benes elképzelése tehát Sztálin támogatásával a potsdami nagyhatalmi nyilatkozat részévé vált, megteremtve a jogalapot többek között a magyarországi német nemzetiségűek, és a csehszlovákiai magyarok szülőföldjükről történő elűzéséhez.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság támogatta a kommunisták szemérmetlen nyomulását

A kitelepítés ügyét a győztes Csehszlovákiában és Lengyelországban a kormányra, a vesztes Magyarországon viszont a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra (SZEB) bízták. A Szövetséges Ellenőrző Bizottságokat a nagyhatalmak a fegyverszüneti megállapodások, és a megszállt országokban felállított új kormányok ellenőrzésére állították fel.

Churchill 1944. októberi moszkvai látogatásán állapodott meg Sztálinnal a kelet-európai befolyási övezetek felosztásában, amit az 1945. februári jaltai konferencián szentesítettek.

Ennek megfelelően a Vörös Hadsereg által megszállt közép-kelet-európai országokban a Szövetséges Ellenőrző Bizottságok élére kivétel nélkül szovjet delegáltak kerültek; a budapesti székhelyű SZEB élére Sztálin egyik bizalmasát, Kliment Vorosilov marsallt nevezte ki. A szovjet befolyás alatt álló SZEB lett

az egyik legfontosabb eszköze a kommunisták gátlástalanul erőszakos hatalomra juttatásának.

A Dálnoki Miklós Béla vezette Ideiglenes Nemzeti Kormány a Moszkvában 1945. január 20-án aláírt ideiglenes fegyverszüneti megállapodásban járult hozzá az ország szuverenitását jelentősen korlátozó szervezet felállításához.

Magyarországon e kérdésben viták alakultak ki a koalíciós pártok között és a Debrecenben, 1944. december 21-én életre hívott Ideiglenes Nemzeti Kormányban is.

Végül - szovjet nyomásra - a többség támogatta a németek tömeges kitelepítését (eufemisztikusan "kimozdítását") a bácskai magyarok és a bukovinai székelyek letelepítése, továbbá a földosztással összefüggő kommunisták szorgalmazta igények miatt, valamint azért, mert Csehszlovákia helyet sürgetett a Felvidékről áttelepítendő magyaroknak.

Kaucsukgerincű volt az ideiglenes kormány

Gyöngyössy János, aki az Ideiglenes Nemzeti Kormány kisgazdapárti külügyminisztere volt, 1945. május 16-án kelt jegyzékében azt közölte Vorosilovval, hogy a magyar kormány 300 ezer „volksbundistát" akar kitelepíteni. Dálnoki Miklós Béla, az ideiglenes kormány miniszterelnöke megerősítette kormányának ezt a szándékát május 26-i szóbeli jegyzékében, amelyben „... tisztelettel kéri a Szovjetuniót, hogy a Magyarországról eltávolítandó németeket Németországnak olyan területére telepítsék át, amely a Szovjetunió haderőinek megszállása alatt áll."

A SZEB-et vezető Vorosilov marsall augusztusban 400-450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a kormányt,

amely november elejére 303 ezer nevet tartalmazó, részletes kimutatást készített. A SZEB 1945. november 30-án értesítette a hónap eleji választásokon abszolút többséget szerzett kisgazdák, valamint kényszerkoalíciós társaikból felállított kormányt a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásairól, amelyek félmillió ember kitelepítését engedélyezték.

Végül a minisztertanács 1945. december 22-i ülésén Nagy Imre, a kommunista párt delegálta belügyminiszter terjesztette elő azt a Rákosi súgására elkészített tervezetet, amely a hazai németség benesi elveken nyugvó kollektív bűnösségét fogalmazta meg.

Kollektív bosszú a Volksbundért

A Tildy-kormány 16 miniszteréből 9 szavazott igennel, kettő nemmel és öten tartózkodtak. Így született meg a kormánynak a hazai németség kollektív bűnösségi elvén alapuló 12330/1945.M.E. számú kitelepítési alaprendelete, amely december 29-én jelent meg a hivatalos közlönyben. A rendelet kitelepítési oknak tekintette, ha valaki az 1941-es népszámlálás idején német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát.

Kitelepítésre kötelezték azokat is, akik tagjai voltak a Magyarországon 1938 novemberétől szerveződő Volksbundnak,

illetve "bármi módon támogatták a hitlerista szervezeteket". A Volksbund, vagy teljes nevén a Magyarországi Németek Népi Szövetsége (Volksbund der Deutschen in Ungarn) a Német Népművelési Egyesült jogutódjaként alakult meg 1938-ban, Imrédy Béla miniszterelnöksége, és az ország fokozatos jobbratolódásának, a Harmadik Birodalommal való kapcsolatainak szorosabbra fűzése idején.

A magyar kormány német nyomásra, és cserébe Berlinnek a területi revízióhoz nyújtott támogatásáért hozzájárult ahhoz, hogy a német nemzetiségű magyar állampolgárok beléphessenek a Waffen-SS-be, illetve, hogy az SS toborozhasson körükbe. A Volksbund vezetősége, élén Basch Ferenccel így egyre inkább

a náci Németország magyarországi meghosszabbított kezeként viselkedett.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a Volksbundba sokan csak kényszerből léptek be, a katonai sorozások sokakat elrettentettek ettől, a szervezettség nagyrészt formális volt, így a Volksbund-tagság alapján történő későbbi kollektív büntetés mindenképpen igazságtalannak minősíthető.

A Szovjetunióba deportáltak harmada veszett oda

A kitelepítés ellen tiltakozott, illetve felemelte szavát mások mellett Bibó István, aki akkor a Belügyminisztériumban dolgozott, Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímás, továbbá a Szociáldemokrata Párt. A rendelet végrehajtási utasítása 1946. január 15-én jelent meg, eszerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg az adott helység német lakosságának 10 százalékát, a mentesítésről pedig egy bizottság dönthetett a saját kénye-kedve szerint.

A kitelepítettek állampolgársága törvénynél fogva megszűnt, vagyonuk az államra szállt.

A kitelepítés 1946. január 19-én vette kezdetét, a legelső vonat Budaörsről indult el. Az első hullám a Budapest környéki falvak német nemzetiségű lakóit érintette, majd a Dunántúl, a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl következett. A többször is leálló kiszállítások 1948. június 15-én értek véget, addig mintegy 130-150 ezer embert az amerikai, 50 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe szállítottak, a korábban elmenekültekkel együtt tehát összesen mintegy 220-250 ezer fő lehetett a Németországba kerültek száma.

Magyarországról a Szovjetunióba mintegy 70 ezer (más források szerint 40 ezer) németet hurcoltak el; ők jártak a legrosszabban ugyanis harmaduk elpusztult a szovjet munkatáborokban.

Becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire volt tehető.

Jellemző, hogy a félelem és megpróbáltatások miatt az 1949-es népszámláláson német anyanyelvűnek mindössze 22 455-en, német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en vallották magukat.

A kitelepítés befejezése után "osztályellenséggé" váltak az itthon maradottak

A németek kitelepítésének hivatalosan az 1949. október 11-én a Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet vetett véget. A rendelet értelmében a Magyarországon maradt, a kitelepítés alól mentesített német nemzetiségű lakosságnak biztosították azt a jogot, hogy szabadon válasszák meg lakóhelyüket, és eltörölték a munkavállalásukra vonatkozó korlátozásokat is.

A német kisebbség helyzete azonban nem sokat javult,

többségüket az ötvenes években "hazaárulóként" és "osztályellenségként" kényszermunkára küldték a Hortobágyra,

a német iskolákat bezárták, a "fasisztának" minősített német nyelvet az iskolai oktatásból száműzték.A nyomás később enyhült, de a pártállami időszakban a magyarországi német kisebbség jobbára csak sajátos kultúráját őrizhette, az anyanyelvi oktatás, művelődés intézményes feltételei hiányoztak.

Csak a rendszerváltás után történt meg a teljes rehabilitáció

Csak a rendszerváltás után, az Antall-kormány előterjesztésére az Országgyűlés által 1993-ban elfogadott nemzetiségi törvény tette lehetővé a német kisebbségi önkormányzatok megalakulását. A 2014-ben megválasztott Országgyűlésbe a többi hazai nemzetiség mellett a német nemzetiség is szószólót delegálhatott.

A rendszerváltás óta Magyarország több településén rendszeresen megemlékeznek a német nemzetiségű magyar állampolgárok kitelepítéséről. Szili Katalin, az Országgyűlés akkori elnöke 2007 novemberében a magyarországi németek elüldözésére emlékező, a Parlamentben rendezett nemzetközi konferencián a magyar állam nevében bocsánatot kért a németek kitelepítéséért.(Origó)

» vissza a HUNSOR címlapjára